A vízellátás és a higiénia története

Régi vízvezeték, a Machine de Marly maradványa közelében, Versailles, Franciaország

Az ólom sok évszázadok óta a kedvelt anyag a vízcsövek számára, mert a megmunkálhatóság lehetővé tette a kívánt alak kialakítását. Ez a használat annyira gyakori, hogy a „vízvezeték” szó a szilva, a latin ólom szóból származik. Ez ólommal kapcsolatos egészségügyi problémák forrása volt az években, mielőtt az ólom bevitelének egészségügyi veszélyeit teljes mértékben megértették; ezek között voltak a halva született gyermekek és a csecsemőhalandóság magas aránya. Az ólomvízcsöveket továbbra is széles körben használták a 20. század elején, és sok háztartásban megmaradnak. Az ólom-ón ötvözetű forrasztást általában használták a rézcsövek összekapcsolásához, ám a modern gyakorlat helyett ón-antimon ötvözetű forrasztást használnak az ólomveszélyek kiküszöbölésére.

A rómaiak általánosan használt ólomcsövek ellenére vízvezetékeik ritkán mérgeztek embereket. A világ többi részétől eltérően, ahol az ólomcsövek mérgezést okoznak, a római vízben annyi kalcium volt benne, hogy egy plakkréteg megakadályozta, hogy a víz érintkezésbe kerüljön az ólommal. A zavart gyakran a széles körben elterjedt ólommérgezés bizonyítéka jeleníti meg, különösen azok között, akiknek könnyen hozzáférhetett volna a vezetékes vízhez; ennek az sajnálatos következménye az, hogy az ólomot konyhai eszközökben, valamint a feldolgozott ételek és italok adalékanyagaként használják (pl. tartósítószer a borban). A római ólomcsövek feliratokkal szolgáltak a tulajdonosról a vízlopások elkerülése érdekében.

A 16. és 17. században fából készült csöveket használtak Londonban és másutt. A csövek üreges rönkből álltak, amelyek végén kúposak egy kis lyukkal, amelyen a víz áthaladna. A többszörös csöveket ezután forró állati zsírral együtt lezártuk. Facsöveket használtak Philadelphiában, [17] Bostonban és Montrealban az 1800-as években. A beépített facsöveket széles körben használták az Egyesült Államokban a 20. században. Ezeket a csöveket (hullámos vas- vagy vasbeton csövek helyett használták) rövid hosszú fából vágott szakaszokból készítették. A szomszédos gyűrűk rögzítése keményfa tiplik csapokkal rugalmas szerkezetet hozott létre. E fából készült csövek körülbelül 100 000 lábát a második világháború alatt csatornázási csatornákba, vihar csatornákba és csatornákba, autópályák alatt és katonai táborokban, haditengerészeti állomásokon, repülőtereken és lőszergyárakban telepítették.

Az öntöttvas és az öntöttvas cső hosszú ideig olcsóbb alternatívát jelentett a réz számára a tartós műanyagok megjelenése előtt, azonban speciális nem vezetőképes csatlakozókat kell használni, ha átmenetet kell végezni más fémcsövekhez (a csatlakozóelemek kivételével) annak érdekében, hogy kerülje a korróziót az eltérő fémek közötti elektrokémiai reakciók miatt (lásd a galvanikus cellát).

A bronz szerelvényeket és a rövid csőszakaszokat általában különféle anyagokkal kombinálva használják.